Tudtam, hogy nem fog sokáig kitartani a jókedvem...előre tudtam! Nincs olyan, hogy huzamosabb ideig jól érzem magam. De miért kell folyton belepiszkítani az én jókedvembe? Miért?!
Nemrég kiderült, hogy most aztán biztos elválnak az ősök, de akkor mi is költözünk, mert minek ekkora lakás, és valami két szobásba...négyen...a kisgyerekkel. Na ekkor kifejtettem kissé dühösen és mérges hangvételben, hogy A NAGY BÜDÖS LÓFASZT! Hogy gondolják?! A saját életüket elkúrták, meg továbbra is azon dolgoznak, de az enyémet miért kell?! Ezt nem értem...Persze, majd apám, tesóm, Lini, aki 3 éves, kutya, meg én megyünk valami lerobbant 2 szobás szarba...és naphosszat vigyázhatnék Linire, közbe hallgathatnám a vitákat! Jó lenne, mi?! HÁT NEM! Gondolhatnának azért rám is...önzőség, tudom, de akkor is igazam van. Biztos vagyok benne.
Ma meg nagymamám elkezdi, hogy nem is teszek ezellen semmit? Mondom, mit tudnék én tenni, ha beleszólok, akkorsem fogják megváltoztatni a véleményüket! Nagymamám azt mondta, hogy de biztosan. Persze...eddig is leszarták, hogy én mit érzek, vagy mit szeretnék, vagy bármit is, amit mondtam. Azt mondta mami, hogy ha mutatnám, hogy kötődöm hozzájuk, akkor biztos nem lenne így...persze, mintha az egész az én hibám lenne. Végülis hogyne...én vagyok mindennek az oka! Bocs, eddig nem tudtam...de most már világos. De aztán nem volt pofám mondani, hogy egy csöppet sem kötődöm hozzájuk, csak magamat sajnálom, meg persze Linit, hogy így kell felnőnie. De ha ezt meg merik csinálni, akkor nem fogok két szobás putriba költözni, megkérek valami rokont, hogy had menjek oda. Akárkit...
Bocsi, hogy a mai blogból is ilyen nyavalygós sirató beszéd lett, de ilyen a hangulatom...már jópár napja. És nem nagyon fog változni mostanság. Csak lenne már vége ennek az egésznek! Lenne úgy, mint régen...semmi gyerek, semmi veszekedés, semmi betegség, csak ¤enjoy the life¤
